Hallé vagy halászlé
A vízparton élő emberek mindennapi életéhez ősidők óta hozzátartozik a halászat, mint az egyik fő megélhetési forrás. Étkezési szokásaikban is jelentős szerepet kap a hal, a halétel. Nagyon sokféle elkészítési módja ismeretes; főve, sütve, nyárson, roston, parázson, töltve, rántva, pácolva, füstölve, stb. De talán egyik étel elkészítése kapcsán sem érvényes ennyire az ahány ház annyi szokás mondás, mint a halászlére.
A halászlé készítésének, összetételének, fűszerezésének ezernyi változata ismert. Hazánkban különböző tájegységek vallják a maguk elkészítési módjának elsőbbségét, egyedüli hitelességét. A szakirodalom egy része szerint nem más, mint hosszú lére eresztett halpaprikás.
Több mint 100 éves szakácskönyvek emlegetik halpaprikás halászosan címmel. Herman Ottó szerint, aki a téma tekintélyes szakértője volt, sok kecsege, elég ponty és kevés harcsa kívánkozik bele. A Tisza vidékén pontyból, csukából, kecsegéből és angolnából főzték. Balaton mellett, a “ritkás” hallébe sok hagymát, kecsege helyett apróhalat, főleg dévért használtak, paprikával csak módjával fűszereztek.
A török hódoltság utáni időkben már hazánkban is ismerték a paprikát “török bors” néven. A XVIII. század második felére széles körben elterjedt, a gazdagok mellett már a szegényebb emberek is használták. A komáromi halászlét a paprika és a hagyma fele-fele aránya jellemezte, a szegedinek olyan színűnek kellett lennie, mint a “legdühösebb bika vére”.
A teljes cikk itt olvasható: Sulinet
